|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Leiningen-Westerburg Károly 2005. október 6.Mi, magyarok soha nem feledhetjük el október hatodikát, november negyedikét, s hogy folytatódjék a sor: immáron december ötödikét sem, írta Magyari Lajos. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Nagy-Sándor József, Schweidel József, Leiningen-Westerburg Károly, Vécsey, Török Ernő és Lachner György tábornokok, főtisztek nem haltak meg hiába. Ahogyan a tragikus véget ért Lenkey János és a ,,késedelmesen” kivégzett Kazinczy Lajos is. Ők immáron mindörökre a mi hőseink. /Magyari Lajos: Október 6. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 6./2007. október 6.Szobordöntések sötét évtizedei után sok-sok próbálkozás után áll a Szabadság-szobor Aradon. Kompromisszumok árán, de áll. Nem a régi helyén, de szimbólumnak itt is megteszi. Akkor is, ha a román Diadalív néz vele szembe. Kezdete lehet a román- magyar megbékélésnek. Tizenhárom hős tábornokra s az 1848–49-es magyar szabadságharc sok száz, sok ezer neves és névtelen katonájára emlékezünk. Egyikük sem készült mártírnak. Kiss Ernő – milliomos földesúr; Vécsey Károly – gazdag főúr; Leiningen-Westerburg Károly – elszegényedett német arisztokrata; Damjanich János – hivatásos katona; Nagysándor József – republikánus demokrata; Schweidel József – 30 évi hű szolgálatáért másfél évvel azelőtt osztrák nemességet kapott; Török Ignác – mérnök; Lázár Vilmos – ezredes; Dessewffy Arisztid – előkelő nemesi család sarja; Lahner György – iparszervezési tehetség; Pöltenberg Ernő – osztrák felső középosztály tagja; Knezich Károly – horvát határőrivadék; Aulich Lajos – pozsonyi fogadós fia. 1849. október 6-án végezték ki valamennyiüket. Aradon 1849 augusztusa és 1850 februárja között további hét magyar honvéd tábornok, törzstiszt és közlegény vesztette életét: Ormai Auffenberg Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, a honvéd vadászezredek parancsnoka, Nagy Bálint honvédtiszt és testvéröccse, Nagy Ákos közhonvéd, Zombory Imre tüzértiszt, Kazinczy Lajos honvéd ezredes (Kazinczy Ferenc fia), Lenkey János honvéd tábornok, várparancsnok és Hauch Lajos honvéd alezredes, Bem hadsegédje. Haynau először több száz tisztet akart kivégeztetni, mindenkit, aki a császári-királyi hadseregből került a honvédségbe. Feljegyzéseiben, leveleiben nem leplezte bosszúvágyát: „Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak. Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ezt, ha kell, a fejemmel szavatolom... ” A kegyetlen bosszú nem tudta kiölni a szabadságvágyat a magyarságból, a Habsburgok, Sztálin, Rákosi, Kádár mind levitézlettek, Trianon is csak földrajzilag tudta szétszaggatni, lelkiekben nem a nemzetet. /Borbély László: Október 6. – gyász és remény napja. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 6./2011. október 7.Nem alkuszunk! – Eredményes magyar összefogás a magyar ügyértOrszágos központi rendezvényként kezelte az október 6-i marosvásárhelyi megemlékezést az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, hiszen az aradi és a székely vértanúk előtti tiszteletadás mellett a magyar orvosképzés elsorvasztása ellen is szükség volt és van az összefogásra. A három romániai magyar politikai alakulat által, a postaréti vesztőhelynél megtartott rendezvény a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát ért törvényellenességekkel szembeni tiltakozás jegyében zajlott. Mint ismeretes, az egyetemi szenátusban kétharmados többséggel rendelkező román pedagógusok a magyarság számára az eddiginél is kevesebb mozgásteret biztosító chartát szavaztak meg. A több hónapja tartó, széleskörű tiltakozás eredményre vezetett: a tanügyminisztérium csütörtökön átiratban szólította fel az egyetem szenátusát, hogy maradéktalanul érvényesítse a multikulturális jelleget a felsőoktatási intézmény chartájában. Az október 6-i rendezvény szónokainak központi gondolata ebből kifolyólag a romániai magyar oktatást érintő diszkrimatív intézkedések voltak. Beszédet mondott többek között Tőkés László EMNT-elnök Csegzi Sándor RMDSZ-es alpolgármester, Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei tanács elnöke, Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, Portik Vilmos, az EMNT Marosszéki Szervezetének elnökségi tagja, Kelemen Ferenc, a Maros megyei MPP elnöke. „Nem engedhetünk a ’48-ból, az ’56-ból, a ’89-ből. A tiltakozás helyes és méltó, hogy ilyenformán vállaljuk elődeink hőstetteit, és ekképpen folytatjuk szabadságharcukat. A vértanúk életükkel fizettek a szabadságért, és a magyar nyelvű oktatásért is, ezért nem hagyhatjuk, hogy a továbbélő nacionálkommunizmus érvényesüljön. Miközben Marosvásárhelyen, a Fekete Március városában Guşă- és Păunescu-szoborral hadakozunk, addig Sopron megelőzött, és szobrot állított Sütő Andrásnak. Mi most Sütő András kivert szemével nézzük a világot, de megmaradt szemével is éberen figyelnünk kell, és nyilvánvalóvá tenni: nem alkuszunk, békés küzdelmünket tovább folytatjuk. Marius Paşcan prefektus szerint provokáció a mai tiltakozás, de üzenem neki: a gyülekezési jog, a szólásszabadság érvényesítése csak diktatúrában számít provokációnak. Inkább a törvény félreértelmezése és a jogaink csorbítása számít provokációnak. Nem mi, hanem ők provokálnak. Mérsékelt és óvatos köszönetet mondok a tanügyminiszternek, hogy elrendelte az orvosi egyetem chartájának a helyreállítását, de ez nem természetszerűen, önmagától történt meg, és az időpont sem véletlen. A magyar összefogás meghozta első gyümölcsét”– fogalmazott az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke, Tőkés László. Hozzátette, a betegek nyelvi jogainak érvényesülése is sérül a magyar orvosképzés elsorvasztásával, és annak ellenére, hogy 2003. január 29-étől törvény tiltja a betegek hátrányos megkülönböztetését és az ország hivatalos nyelve ismeretének hiányában kötelező a beteggel anyanyelvén beszélni, ez még mindig nem valósul meg maradéktalanul. „Ez a régió csak akkor lesz sikeres, ha összefogunk. Kezetfogunk az RMDSZ-szel és az MPP-vel, mert mindenki a mi nemzetünk része. Harcoljatok a fiatalokért, az egyházatokért, az iskolátokért, ne féljetek tőlük”– szólt az egybegyűltekhez Tőkés László, majd a 1500 szál szekfűt helyeztek el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kerítésén; fehéret a magyar nyelvű oktatásért, sárgát a román nyelvű oktatásért, vöröset pedig a 13 aradi – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly – és a 3 székely – Török János, Gálffy Mihály, Horváth Károlyra – vértanú kiontott véréért. erdon.ro 2015. október 6.Az aradi tizenhármak: út és emlékezetOktóber 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei. Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán. – Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész. Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak. A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan. – A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette: – Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek. A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor. – Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő. Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására. – A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott. – Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert. Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte: – Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész. De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt. Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak. – A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára. A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől. – Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is. Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok. Nagy Áron mno.hu / Magyar Nemzet Erdély.ma 2015. október 6.Az aradi vértanúk emléknapja1849. október 6-án érte el tetőpontját az 1848–1849-es szabadságharc megtorlása. Aradon ezen a napon végeztek ki tizenhárom honvédtisztet, ugyanakkor Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős miniszterelnököt. A nemzeti gyásznapon a vértanúkra emlékezik a magyarság. Volt, ahol már vasárnap vagy tegnap tartottak megemlékezést. Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András, Ferenc József egykori lovaglómesterének büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták. Az ítéletet október 6-án hajtották végre, akkor végezték ki a 13 főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáróhellyé vált. Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot azért nem végezték ki, mert a fogságban megtébolyodott, és a várbörtönben meghalt. A szabadságharc utáni megtorlások során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat „in effigie” végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a hatáskörét túllépő Haynaut. A magyar kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Az aradi tizenhármak állhatatossága és emberi ereje példamutató kell hogy legyen a felvidéki magyarságnak ahhoz, hogy választ tudjon adni a kihívásokra – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke vasárnap Révkomáromban a városi művelődési központban rendezett megemlékezésen. A pártelnök óriási emberi teljesítménynek nevezte a szabadságharc legfőbb katonai vezetőinek azon döntését, hogy – bár lehetőségük lett volna rá – mégsem menekültek el, vállalták a halált, így alacsonyabb rangú katonák egész sorának az életét mentették meg azzal, hogy a hatalom nem rajtuk hajtotta végre tervezett retorzióit. Mindegyikük férfiasan helytállt, mindegyikük óriási emberi erőről tett tanúbizonyságot – jelentette ki. A politikus kihívásként említette a felvidéki magyar oktatásügyet kedvezőtlenül érintő mai folyamatokat. Hangsúlyozta: a felvidéki magyarság jövője a kultúrájában és az oktatásban fogalmazódik meg, s a közösségnek ezért össze kell fognia iskolái érdekében, és az aradi vértanúk emberi erejét és állhatatosságát felmutatva nemet kell mondania iskolái bezárására. Vértanúink cselekedetei, becsületességük, emberi tartásuk a mai kor embere számára is zsinórmértékül szolgál – mondta Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára tegnap a budapesti Március 15. téren a Hátrahagyottak emlékezete című szabadtéri kiállítás megnyitóján. Hozzátette: a forradalom és szabadságharc véráztatta csataterein és ütközeteiben a halál árnyékában egy új szabadságért küzdeni akaró és azért harcolni képes nemzet született. Kijelentette, meg kell emlékezni az aradi vértanúk hozzátartozóiról is, hisz ők a feldolgozhatatlan veszteségüket követően céltudatosan továbbvitték az 1848–49-es szabadságharc legfőbb mozgatórugóját: a magyar szabadság mellett tett hitet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 13.Személyes történelemHősi ereklyék a kastélyban Az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc hősei, eseményei elevenednek meg azon októberben nyíló időszaki kiállításon, melynek több mint 60 darabból álló anyagát az aradi Ereklyemúzeum bocsátja a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont rendelkezésére. Az egészben, majdnem sértetlenül megmaradt címeres tábori dob, Damjanich János összecsukható karosszéke és mankója, Kiss Ernő kivégzéskor viselt ingének ujja, pisztolypárja, Kossuth Lajos házi sapkája és sétabotja, Petőfi Sándor tubáktartó szütyője, vagy éppen Leiningen-Westerburg Károly szívurnája révén szívbe markolóan valóságossá válik a magyar történelem egyik legfontosabb eseménysora. Az aradi múzeumi komplexum igazgatójának látogatását viszonzandó gyulai múzeumi delegáció utazott június 10-én Aradra. A kiruccanásnak az udvariassági gesztusokon túl gyakorlati, történeti és kulturális jelentősége is van. Talán a testvérvárosi kapcsolat is hozta a közös kezdeményezést, hogy az 1849. október 6-án kivégzett hősök személyes tárgyaiból összeállított tárlat nyíljon az Almásy-kastély időszaki kiállítóterében. Peter Hügel igazgató és a kiállítás szervezésében közreműködő munkatársai barátsággal fogadták a Gyuláról érkezett vendégeket, Gurzó Klára Enikőt, Liska Andrást és dr. Németh Csabát. A múzeumi komplexum első embere kifejtette, szívesen működik közre, hiszen a kastélyban megvalósított koncepció iránymutató, mivel egy-egy tárlatnak ma már nem csupán a televízióval, hanem az internet adta lehetőségekkel is fel kell vennie a versenyt. Az együttműködést szolgáló megbeszélés egyik hangsúlyos célja volt, hogy a kiállítandó tárgyak számbavétele, kijelölése megtörténjen. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek, mártírjainak tárgyi hagyatéka mintegy 6000 darabra tehető, ebből azonban mindössze 150 az, melyet valamilyen formában ki lehet állítani. A személyes tárgyakból válogatott tárlat más-más összeállításban eddig Szegeden és Pécsett volt látható. Az Aradon található Ereklyemúzeum történeti hátteréről tudható, hogy még az I. világháború kitörése előtt, 1912–1913 tájékán nyitotta meg kapuit. Az alapítók a megnyitót megelőzően országos felhívást tettek közzé, a rendkívül gazdag kiállítási anyag tehát a monarchia minden részéből, a lakosság köréből gyűlt össze. A forradalom és szabadságharc hőseihez köthető ereklyéket rejtegetni kellett, a forradalom lángját, emlékét azonban sokan őrizték. A kollekcióban megtalálható például Petőfi Sándor tubáktartó szütyője, s annak a szekérnek az épen maradt részei is, mellyel Damjanich Jánost szállították a vesztőhelyre. Damjanich törött lába miatt nagyon nehezen mozgott, ezért volt szükség erre az alkotmányra. Az általa használt mankó és összecsukható, hordozható karosszék is a kiállított tárgyak között van. Kossuth Lajos házi sapkája, pipája és az a fegyvert rejtő sétabot is a kollekció részét képezi, amit amerikai körútján kapott ajándékba. A szabadságharc és forradalom jellemzői fegyverei, tárgyai közül puskák, pisztolyok, ágyúgolyók, szablyák, kardok, kézigránátok és egyéb harci alkalmatosságok is fellelhetőek a tárlatban. A legmeghatóbb momentum az, hogy ezek a tárgyiasult emlékek majdnem mind kivétel nélkül a forradalom egy-egy kiemelkedő alakjához köthetőek. A börtönben, a kivégzésre, ítéletre várva készített dísztárgyak, festmények és egyéb relikviák mellett Leiningen-Westerburg Károly szívurnája is szerepel a gyűjteményben. Az októberben nyíló tárlat alkalmával a helyi kötődés, a tetten érhető, kézzel fogható történelem tovább erősítheti a személyes tárgyak kisugárzását, hiszen a kivégzettek közül többeket Gyulán szállásoltak el, tartottak fogva, útban az aradi vesztőhely felé. A június 10-i látogatás során az Erkel Ferenc Múzeum munkatársai több mint 60 tárgyat, ereklyét választottak ki, ezek alkotják majd a vélhetően október 6-án nyíló kiállítást. Minderről természetesen a továbbiakban is beszámolunk majd! Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 5.Mártír, mártírságMert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet... nem szakithat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Róm. 8,38. Október 6-a közeledtével gondolataim a mártírok, a mártírság körül forognak. Mit jelent a mártír név? Mit jelent ez a fogalom? Valószínű, hogy sokan nem is sejtik, hogy a „mártír” bibliai fogalom. Görög szó, melyet az Újszövetségből vettünk. Jelentése: tanú, vértanú. Igei alakja: tanúskodni valakiről, vagy valamiről, tanúbizonyságot tenni szóval és tettekkel, de ha Isten akarja, a vérünkkel, az életünkkel is. Ebből adódik a vértanú, a vértanúság. Jézus a hű és élő tanúbizonyság. A Szentírásból tudjuk, hogy az első vértanú István volt. Őt követték az apostolok, az első keresztények közül nagyon sokan, valamint akik hitükért, az evangélium prédikálásáért, Krisztus mellett való kiállásukért, hűségükért börtönt, bilincseket és halált szenvedtek. Vértanuk azok is, akik hittel, egy cél érdekében kötelezték el magukat, mint az Aradi Tizenhárom. Ők a szabadságért, egy jobb és szebb életért harcoltak, aminek ők már nem lehettek élvezői. Az Aradi Tizenháromról örömmel nyugtáztam, hogy mind hívő emberek voltak. Nemzetileg és vallásilag többfélék, de hitben, ugyanabban az Istenben és Eszmében egyek voltak. Egyek az életben és egyek maradtak a halálban is. Mindannyiukat ugyanannak a Krisztusnak és Eszmének a szeretete tette emberfeletti módon határozottá és erőssé. Mindegyikük élő hittel tette le életét a Mindenható Isten kezébe. Mindegyik úgy érzett és imádkozott, mint István a kövek zápora alatt: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt. Pál apostol, aki szintén vértanú halált halt, arról tesz bizonyságot, ...hogy sem élet, sem halál... nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38) Győztesek voltak életükben és győztesek lettek halálukban is. Azokhoz tartoznak ők, akikről azt olvassuk a Szentírásban „... nem volt rájuk méltó a világ” Zsid 11,38. Kivégzésük előestéjén lelkipásztorokat hívtak, fogadtak magukhoz, akikkel gyóntak, bűnt vallottak, és szeretteiknek leveleket, üzeneteket küldtek. Schweidel József kezében egy feszületet szorongatva így szólt lelki vigasztalójához: „Tisztelendő úr, íme ez a feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak... kezem között akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne írtózzék kezemből kivenni és fiamnak átadni.” (W. Bruno- m.sz. Visszaemlékezése) Erőssége a megfeszített, feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztus volt. Ki is lehetett volna más?! Leiningen Westerburg Károly kedves és hőn szeretett Lizájának hittel és teljes meggyőződéssel írja: „Csak bátorság! Isten nem hagyhatja el az igaz ügyét.” A horvát Knezich Károly nagyon vallásos volt – írják róla a beszámolók. Látva a kor politikai erkölcstelenségét és a nemesség esztelen könyörtelenségét, „színről-színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt” (Knezich: Vallomások). A rác Damjanich János Istene és imája előtt meghajtom fejemet. A szív imádsága ez. Csodálatos az az alázat, ahogy megszólítja Istent: Mindenség Ura... Legfőbb Jó...majd ...Atyám. Szóval, és majd később vérével tanuskodik Róla: Te erősítettél... Te vezettél... Te engedted, hogy azokat kiállhassam... a Te védelmező karod segített.... Ezek után nem is következhetett más, mint a dicsőítés: Dicsértessék a Te Neved mindörökké. Jönnek a kérések. Nagyon figyelemre méltó a sorrend: először hazájáért könyörög: Oltalmazd meg a további veszedelemtől. Aztán az uralkodóért emeli szavát Istenhez: Hajlítsad szívét kegyességre bajtársaim iránt, és vezéreld akaratát a népek javára. Csak harmadjára kéri az Úr erejét felesége számára: Adj neki erőt, hogy megtarthassa hitvesi igéretét, és hitet, hogy tudja elviselni a reá váró gondokat, feladatokat. Imájából, kéréseiből nem maradhatott ki szeretett városa Arad sem: Áldd meg Aradot. Áldd meg Arad népét a várával együtt. Nem felejthette a benne töltött időt. Még egyszer megemlíti hazáját, Magyarországot, mely nyomorúságban szenved: Isten, áldd meg a magyart! Imádsága végén önmagáért könyörög. Számára, önmaga a legkevésbé fontos. Teljesen kitárja lelkét az Úr előtt, aki előtt semmi sincs rejtve, aki mindent tud róla, rólunk. „Ismered, Uram a szívemet és minden lépésemet. Tudod, ki vagyok, hogy éltem, mit tettem. Azok szerint ítélj fölöttem kegyesen. Tudja, hogy kivégzésük órája a számonkérésé és ítéleté is. Kéri atyját, hogy a túlvilágon kegyes elfogadást találjon. Az Ámen azt jelenti, hogy úgy legyen, amint Te megígérted és én kértem, Atyám. Magyar Testvéreim! Áldjuk Istent, hogy adott olyan embereket, akik egy célért tudtak élni és meghalni. Jegyezzük meg, hogy mindig az ilyen hősök által győzött, és győz ma is Jézus a világ felett. „A keresztyének vére mag”, amint Urunké, Jézus Krisztusé is, aki a legnagyobb mártír, a legnagyobb hős, „aki tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz.” Hőseinkben, vértanúinkban az Ő élete újult meg folytonosan, ezért méltó, hogy szüntelenül megemlékezzünk róluk, és „figyelmezvén az ő életük végére, kövessük hitüket” (Zsid 13,7-8) Arad, 2016. Józsa Ferencz lelkipásztor Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 7.Szobrot kapott Kiss Ernő honvéd tábornok a vajdasági ElemérenMellszobrot állítottak a vajdasági Eleméren csütörtökön Kiss Ernő honvédtábornoknak, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 167 évvel ezelőtt Aradon kivégzett vértanújának. A délvidéki központi megemlékezést minden évben a közép-bánsági Eleméren tartják, ezen a településen nyugszik ugyanis Kiss Ernő. A megemlékezés ezúttal is a 4300 fős település templomában tartott szentmisével kezdődött. Itt havonta csak egyszer tartanak katolikus misét, a helyi magyar lakosság száma ugyanis két százalék alatt van. Kiss Ernő mellszobra a templomkertben kapott helyet. A vértanúnak eddig nem volt szobra a Vajdaságban. Kiss Ernőnek ugyan 1906-ban Nagybecskereken szobrot emeltek, ám azt 1918-ban, az első világháború után a szerbek összetörték. A szobor feje azonban megmaradt, így arról mintázták a mostani emlékművet. A templom felújítását és a szoborállítást a magyar kormány támogatta. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke ünnepi beszédét követően az MTI-nek nyilatkozva azt hangsúlyozta, hogy az emléknap üzenete nem más, mint hogy sok helyről jövő, különféle emberek is tudnak olyan közös értéket, közös erőt találni, amely a magyarságban, a magyar szabadságszeretetben hozza össze őket. Ez a közös akarat a jövő szempontjából is meghatározó – szögezte le. „Az aradi vértanúk egy közös akaratért tudtak harcolni, és ez a közös erő a múlt vasárnap, a kvótareferendum alkalmával is megfogalmazódott a Kárpát-medence és a világ magyarságában”, amikor nemmel szavazott a népszavazáson – tette hozzá az MNT elnöke. Kishegyesen a szabadságharc utolsó győztes csatájára emlékeztek, amelyet 1849. július 14-én vívott a magyar sereg, amikor visszaszorította Jellasics horvát bán csapatait. A tizenhárom aradi vértanú közül hat kötődik valamilyen módon a Délvidékhez vagy a volt Jugoszláviához, így számos településen tartanak megemlékezéseket minden évben. A rendezvények már szerdán megkezdődtek. Nagybecskereken a Lázár Vilmos emlékére állított domborműnél rendezték meg a Légy híve rendületlenül című hangversenyt. Lázár Vilmost a domborműnek otthont adó székesegyházban keresztelték meg. Zomborban, Schweidel József szülővárosában a Szent Rókus temetőben koszorúzták meg az 1848–1849-es emlékobeliszket, majd a Magyar Polgári Kaszinóban megkoszorúzták a 220 éve született honvédtábornok emléktábláját. Törökbecsén Leiningen-Westerburg Károlyra emlékeztek a katolikus templom kertjében hét éve felállított mellszobornál. Csütörtök délután Adán megkoszorúzzák Damjanich János domborművét. A helyi magyar közösségnek az emlékmű öt évvel ezelőtti felállításakor komoly harcot kellett vívnia azért, hogy megmaradhasson az emlékmű, ugyanis szerb kezdeményezésre el akarták távolítani. A szerbek a szerb születésű Damjanichot árulónak tartják, amiért a magyar szabadságért harcolt velük szemben. (MTI) Nyugati Jelen (Arad) 2017. április 3.Aradi vértanúk özvegyeiNem csak férfiak voltak hősök, a szabadságharcban nők és gyerekek is fontos szerepet vállaltak, jegyezte meg vasárnap, a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál szervezett kiállítás ünnepi megnyitóján Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi képviselője. A kiállítás ugyanis a 13 aradi vértanú szeretteiről, mindenekelőtt özvegyeiről szólt. A Karola Egyesület és a Balassi Intézet által szervezett kiállítást március 14-én nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, nevezetesen a város főterén állították fel a vértanúk feleségeiről szóló plakátokat. A kiállítás óriási sikernek örvendett, csupán az első napon mintegy 5000 ember tekintette meg, mondta el Szebeni Zsuzsa. A háromszéki város sikere nyomán a kiállítás erdélyi vándorútra indult, a nagyszebeni Híd Egyesület és a Hunyad Megyei RMDSZ női szervezete felvették a kapcsolatot a székelyföldi szervezőkkel és Dévára hozták el, ahol két hétig látogatható a Szent Ferenc Alapítványnál. A vértanú-feleségek is hősök voltak, szögezte le beszédében Szebeni Zsuzsa. Egyesek a harcokban is részt vettek férjük mellett, legtöbben azonban erkölcsileg támogatták őket a legnehezebb pillanatokban. Egyesek már jóval a szabadságharc előtt házasodtak össze és hosszú időn keresztül éltek boldog családi életet férjükkel, gyerekeikkel, mások viszont a forradalom előestéjén, vagy annak idején fogadtak örök hűséget szívük választottjának, azaz családi boldogságuk rövid volt. Özvegyként valamennyi helytállt, noha a szabadságharc leverése és férjük kivégzése után komoly üldözésnek voltak kitéve. Letörni őket azonban nem sikerült, a vértanú-özvegyek felnevelték gyerekeiket – sőt, egyesek más vértanúk gyerekeit is –, és végig őrizték mártír férjük és a magyar szabadságharc emlékét. Holott – férjükhöz hasonlóan – sokan más nemzetiségűek voltak, mégis életük végéig a magyar szabadság elkötelezett hívei maradtak. A kiállítás 11 vértanú-feleség sorsát mutatja be (két vértanú nem volt nős), s ezek közül 5-ről külön-külön pannót készítettek, melyeken hozzájuk hasonló nők fotói szerepelnek. Ugyanis csak 5-ről maradt fenn fénykép vagy festmény: Lucia Conchetti (Lahner György felesége), Csernovics Emília (Damjanich János), Domicella Bilinska (Schweidel József), Sissány Elíz (gróf Leiningen-Westerburg Károly) és Kapitány Katalin (Knezić Károly). A pannók egyik oldalán a hölgyek ifjú feleségként, mennyasszonyi ruhában szerepelnek, a másik oldalon pedig gyászoló özvegyként. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 6.ARADI VÉRTANÚK – FELVONTÁK, MAJD FÉLÁRBÓCRA ENGEDTÉK A NEMZETI LOBOGÓT A PARLAMENT ELŐTTKatonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján, az aradi vértanúk emléknapján péntek reggel a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon marad a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök és Benkő Tibor vezérkari főnök, részt vettek katonai és állami szervezetek képviselői, jelen volt a diplomáciai testület több tagja. A nemzeti lobogó felvonását a Himnusz, majd félárbócra eresztését a Szózat hangjai kíséretében a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység állományába tartozó Honvéd Díszzászlóalj végezte, a ceremónián közreműködött a Nemzeti Lovas Díszegység is. Az ünnepség elején a díszzászlóalj tiszteletadása mellett felolvasták a tizenhárom aradi vértanú – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – nevét. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által szervezett központi rendezvénysorozat délelőtt 10 órától a Fiumei úton, a Batthyány-mauzóleumnál koszorúzással folytatódik. Emellett a nemzeti sírkertben egész nap rendkívüli történelemórával, október 13-ig megtekinthető szabadtéri kiállítással várják a diákokat, érdeklődőket. A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának miniszterelnökére emlékeznek. MTI; Erdély.ma 2017. október 9.Csendes emlékezésOktóber 6-i gyásznap a Postaréten Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete október 6-án, pénteken délután a Székely vértanúk emlékoszlopánál, a marosvásárhelyi Postaréten tartott megemlékezést az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének 168. évfordulóján. Kossuth Lajos 1890-es beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte, ahol a magyar hadsereget vezető katonai elit – magyar, szerb, német, örmény – tagjai Jézushoz hasonlóan vértanúhalált szenvedtek – hangzott el Lőrincz János református esperes beszédében is. A Magyarország első miniszterelnöke, Batthyány Lajos, valamint az Aradon 1849. október 6-án kivégzett vértanúk – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác – mellett az egybegyűltek arra a több tízezer katonára és civil áldozatra is emlékeztek, akik a magyar forradalom és szabadságharc során vesztették életüket. Rendkívüli alkalommá mindenekelőtt az tette a megemlékezést, hogy az RMDSZ-vezetők úgy döntöttek, ezúttal legyen a polgároké, a marosvásárhelyi magyaroké a főszerep, ezért a civil szféra tagjainak adták meg azt a lehetőséget, hogy megemlékező beszédeiket elmondják. Bálint Örs műsorvezető elsőként a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjét, Soós Zoltán konzult mutatta be az egybegyűlteknek, aki beszédében arra emlékeztetett, hogy 2001 óta Magyarországon hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át. Kiemelte a különböző származású és hátterű vértanúk etnikai sokféleségét, akiket az áhított szabadság helyett kivégeztek, de akik annak reményében haltak meg, hogy a vérrel öntözött földből új élet fakad, ezáltal vértanúhaláluk az utókor számára példakép marad. Az RMDSZ beszédpályázatot hirdetett közép- és főiskolások számára, a beérkezett pályázatok közül a legjobbnak ítélt szónoklatot a Bolyai Farkas Elméleti Líceum XII.-es diákja, Hamar Márk Roland mondta el. Költői kérdéssel indította beszédét: Miért vagyunk itt? – tette fel a retorikai kérdést, amelybe szervesen ékelődött annak felvetése, hogy mások miért nem jöttek el, ünnepi beszédében pedig az őt és a kortársait foglalkoztató gondolatokat és érzelmeket feszegette. Magyarok és nem magyarok Hajdu Zoltán történelemtanár a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásáról és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozatairól beszélt. Az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc a megsemmisítő katonai fölény következtében bukott meg. 1849 őszén az Aradon végrehajtott katonai elit kivégzése mellett – mellyel példát akartak statuálni – közel százhúsz embert végeztek még ki. A szabadságharc ugyan elbukott, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló, mert a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség kivívását nem lehetett meg nem történtté tenni, ami végül 1867-ben valósulhatott meg. A mártírok a történelem igazi győztesei, mert 168 éve rájuk emlékezik az utókor, nem pedig az akkori legyőzőiket dicsőítik – hangzott el a tömör összefoglaló végkövetkeztetéseként. Az orosz intervenciós csapatok előtti világosi fegyverletétel sértés volt az osztrák császári oldal számára, ugyanis ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete egyértelműen az lett volna, hogy a szabadságharc elbukott. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a bécsi udvar a tiszteket megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halálra ítélte őket. A megemlékezés színvonalát Szabó Előd, a Titán zenekar szólistájának előadása emelte, aki az alkalomhoz szervesen illeszkedő Magyar jakobinus dala című vers megzenésített változatát adta elő: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad./Hiszen gyalázatunk, keservünk/Már ezer év óta rokon./Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?” – tolmácsolta Ady Endre örök érvényű sorait az előadó. A megemlékezésre többnyire középkorúak és az idősebb korosztályt képviselők gyűltek össze. A Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedik osztályosai, akik pedagógusaik kíséretében érkeztek, üde színfoltot jelentettek a postaréti borongós-szomorkás délutánban, akárcsak Köllő Magor, a Bolyai Farkas középiskola tizenkettedikes diákjának előadása. A közösen elmondott Miatyánkot követte a koszorúzás, a méltóságteljes rendezvény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 26.Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.) „A megmaradásunkért dolgozom” – Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával? – Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem. –Mi motivál? Miért csinálod? – A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek. – Melyek voltak a legfontosabbak? – Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza. Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk. Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat. Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”. „… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről” – Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről! – Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott. – Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny? – Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak. – Ki volt Horváth Béla? – Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya. – 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed? – Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni. – Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat? – A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat. – Hogyan viszonyulsz a politikához? – RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el. „… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban” – Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez? – Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”. – Voltak egyházi funkcióid is? – ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok. – Tőkés Lászlót ismered személyesen? – Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet. –Meghallgatta? – Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk. – Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre? – Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés. „Létszükségletemmé vált az olvasás” – Bemutatnád-e a családodat? – 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek. –Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben? – Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok. – Szereted embertársaidat? – Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük. –Bántottak sokat? – Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom. „… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból” –Mennyire vonz a képzőművészet, a zene? – Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam. –Félsz az időskortól? – Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek. – Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok. – Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból. –Boldog vagy? – A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc! –Van kedvenc virágod? – Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk. – Mit tennél másként, ha most kezdenéd? – Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék. – Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma? – Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el. – Vannak igazi barátaid? – Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba. – Példaképeid? – Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
